3.fejezet: „ISTEN HOZOTT NÁLAM, ÖCSÉM, EZ A VALÓ VILÁG,…”

 

> A pénzünk, az értékpapírjaink, az egész értékrendünk egy felfújt lufi. Kollektíven elhisszük, hogy valami annyit ér. (Persze egy kicsit azért segít a média, „mert megérdemeljük”.) Csak egyszer ki ne durranjon ez a lufi, mert akkor meg már nem lesz semmi otthon, ami valódi értéket képvisel, és akkor nehéz lesz üzletelni, és könnyen visszaállhat a régi rend, ami erőn alapul.

 

A baj az, hogy a menedzsergyárak nagyüzemi képzéseiről sorozatban jönnek le a rózsaszín szemüveges menedzserek, akikkel elhitette a rózsaszín propaganda, hogy ha kilépnek a piacra, akkor egy idilli, békés környezet fogadja majd őket, csupa mosolygós, barátságos ember, ahol mindenki egyenrangú partnerként kezeli a másikat, és azt lesi, hogy a másik hogyan járhatna jobban, ahol végül is mindenki jól jár, ahol csak nyerni lehet.

A szabályainkkal, a törvényeinkkel meg a „rózsaszín szemüvegünkkel” próbáljuk ide-oda tologatni ezeket a határokat, hogy ne őrüljünk bele a számunkra érzelmileg elfogadhatatlan gondolatba, mely szerint az üzleti életben egy adott tranzakcióban valaki vagy jól jár, vagy nem. Ha nem megy, kerítünk valakit ott kint, a mi rendszerünkön kívül, és kifizettetjük vele a nem zérus összegű játékunk nyereményét, amit azután mi itt bent elosztunk egymás között.

Vizsgálhatja egy vállalat a vevőkör szokásait, csak hát azzal nem megy többre, mint bárki más a piacon, hiszen a konkurencia is vizsgálja, a vevői igényekhez bárki hozzáférhet, és aki azt hiszi, hogy ez elég, az téved. Mondhatnánk a vevők megfogalmazott, kinyilvánított igényeinek ismerete nem versenyelőny, hanem minimum követelmény. Szükséges, de nem elégséges feltétel a piacon. Aki előnyhöz szeretne jutni, annak először a versenytársaira kell koncentrálnia. > 4.