>Üljön le egy játszótéren vagy egy iskola udvara mellett, és figyeljen! A gyerekek az életet játsszák el, és őszintén, hitelesebben, mint ahogy mi felnőttek beszélünk az életről.
„A tulajdon szent.” – mondja a demokráciában szocializálódott felnőtt, ami rendben is van, a baj csak akkor kezdődik, ha azt hiszi, hogy ez mindentől függetlenül, külső kényszer nélkül is így van. Fatális tévedés, amiért időnként hatalmas árat kell fizetnie az így gondolkodóknak. A gyerek tudja, hogy ez nem így van. A kisebb gyerek homokozólapátját bármikor elveheti a nagyobb, az erősebbek bármikor focizhatnak a gyengébb gyerek labdájával, és legfeljebb abban bízhat, hogy őt is beveszik kapusnak. Lehet sírni, lehet gyűlölni a másikat, de a lapát és a labda birtokosa és tulajdonosa nem feltétlenül azonos személy. A játszótéren a „szent” tulajdonviszonyokat nem tiszteli az erősebb gyerek.
Szóval háborúzunk. De kivel is? Egy valami még nem került szóba, pedig talán ez a legfontosabb. Mint minden háborúban, itt is felmerül a kérdés, hogy ki az ellenség valójában? A piaci versenytárs? A megrendelő? Az alvállalkozó? Vagy saját vállalatunk egy másik ágazata? Ki ellen kell hadakozni, kit kell legyőzni? A válaszom ugyanolyan megdöbbentő, mint maga a könyv címe. Van, hogy a megrendelő, van, hogy az alvállalkozó, és van, hogy saját vállalatunk egy másik ágazata az ellenség. Hogy éppen barát vagy ellenség szerepben tűnik fel valamelyik, az a szituációtól függ, sőt olyan is van, hogy egyszerre mindkét szerepben játszik. Az üzleti élet egy többfrontú háború, ahol a szerepek is folyamatosan cserélődnek, ráadásul a szereptévesztés életveszélyes. > 3.